A „non-duális” egyszerűen „nem kettőt” jelent, és az élet lényegi egységére mutat. Egy olyan teljességre, amely az itt és mostban létezik, vagyis ami a jelen pillanat élményének középpontjában jelenik meg. Az elkülönülés és a sokféleség meggyőző megjelenése ellenére csak ez az egyetlen egyetemes valóság létezik.
Amikor azt mondjuk, hogy „non-duális”, az arra a tudatosságra utal, ami a nevek és formák megjelenése nélkül is örökkön létező, ami anélkül is létezik, hogy megteremtené a gondolatok, érzések, tárgyak vagy éppen az idő világát.
A nonduális nézőpontban a tudat meghaladja a valóság megtapasztalásának megfigyelőre és megfigyelés tárgyára osztott nézőpontját. Ebből a perspektívából nézve a személyes ÉN érzete megváltozik és egyre inkább érezzük, hogy elválaszthatatlanok vagyunk a világ többi részétől. Vallási és spirituális szövegekben feltétel nélküli szeretet és boldogság forrásaként utalnak erre.
A nem-kettős élmények ugyanakkor, nem kötődnek vallási irányzatokhoz, bárki megtapasztalhatja spirituális világképtől vagy hitrendszertől függetlenül. Inkább olyan élményekről van szó, amelyek meghaladják a dualista gondolkodást a valóság természetébe való világos betekintéssel. Ezek a tapasztalatok idővel tartós elmozdulást hoznak létre abban, ahogy gondolkozunk, érzünk, érzékelünk és ahogy viszonyulunk a világhoz.
Modern szóhasználattal a nondualitás a tudat a gondolatok és fogalmak előtti, vagy azok megjelenése közötti állapota. Ez az elsődleges tudatosság az az oszthatatlan állapot, amelyben minden, ami megtörténhet, megtörténik. Mivel minden ebben a tudatos térben mozdul és keletkezik, így maga a tudatosság az egyedül létező tárgy nélküli szubjektum.
Mi a különbség a kettősség és a non-dualitás között?
A non-dualizmus azon a meggyőződésen vagy tapasztalaton alapul, hogy a világ dualista megjelenése nem fedi a valóság teljes egészét. A dualista gondolkodás szakadékot hoz létre az ÉN és a világ között, míg a nem dualista gondolkodás az ÉN-t és a világot egyetlen integrált entitásnak tekinti. A non-dualitás azt mondja, hogy a kettősség a megnyilvánult világnak nem az elsődleges természete, csak egy mélyebb egység korlátozott megjelenési formája.
A nem-kettős világkép annak felismerése, hogy a létezés nem különálló, egymástól elválasztott részekből áll. Minden elválasztó határ illuzórikus, és nincs valódi szakadék ÉN és mások, tapasztaló és a tapasztalat tárgya között. Az egész univerzum, annak minden alkotóelemével együtt egyetlen összefüggő és oszthatatlan egészet alkot.
A nem-kettős tapasztalat során feloldódik az ÉN és a külvilág közötti elkülönülés érzése, a létezés egységének folyamatos tudata háborítatlan belső békét eredményez. Ez a mélyreható tapasztalat megváltoztatja viszonyunkat és kapcsolódásunkat a körülöttünk lévő világhoz, az emberekhez, a természet egészéhez.
A non-dualitás és a „megvilágosodás”
A „megvilágosodás” fogalma az egyes emberek tapasztalata és a különböző spirituális hagyományok értelmezésében rendkívül szerteágazó és nagyon erősen átitatódott azzal a kulturális hagyománnyal, ahol éppen ezt a fogalmat használják. Leggyakrabban a megvilágosodást a tudatlanságtól, a szenvedéstől és az újjászületéstől való megszabadulás állapotának leírására használják.
Amennyiben a kulturális és csodavárási részleteket lefejtjük, a megvilágosodásról szóló beszámolókban közös területként minden esetben a valóság mély megértését, az ÉN természetének a világ egészétől való elválaszthatatlanságát fedezhetjük fel.
Miért nem írtható le a nonduális világkép szavakkal?
Ennek megértésnek a központi kihívása az, hogy amit le szeretnénk írni, az a nyelven túl létezik. Paradox módon amint megnevezünk valamit, kettősséget hozunk létre.
Ezzel szemben, amikor a non-dualitásról beszélünk, nem egy dualitásnak nevezett dolog ellentétére utalunk. Valójában a non-dualitás nem ellentéte semminek, hanem az ellentéteken túlmutató világra hivatkozik.